Önbókok

Rozsda ízűek belső szerveim, betegségbe bújok,
épphogy ébredek tehénszín álmomból. Naponta
más istenhez pártolok át, de egyik sem akar ígérni.

Városnak képzelve magam, felgyullad szememben
a lépcsőházak fénye, a burán légypiszok,
fel-felvillanó majdnem zárlat.

Kinyitom ablakomat a főutcára, asszonyos,
vasorrú szobor, helyenként rézgálic ékszerrel.
Sorban a koszos kanál, pohár, a tányér. Tehervonat.

Beomlik alattam a pillanat, a perc, az óra,
dervis ugrik a kisiklott mutatóra, a tüdősípot
csak én hallom. Ez még nem a teteje, az alja,
a napszak zátonyán fennakadva. Kobrafejű horizont.