dramaturgia


majd úgy jössz mint a
peron-hideg magány -
vonatfütty sípol ki
de az éjjel fekete vagon

pókháló-áttetsző
szárnya lesz a lepkéknek
vakító vásznak között

Mert hogy...

úgy pusztítom magamat
a vég szélein egyensúlyozva
hogy ne legyek senkié
elfelejthetnek - ez a kamat
ott merülök el ahol lehúz a vonzalom 
ahol akartál levetkőztem de mégsem akarom
az igazság hogy nincs mit adjak
engedd hogy versbeszéded közötti
fantázia maradjak
(félnék a szenvedélytől
hogy gyermekké farag
látnád babaarcom mállik
nikotin-sárga ujjaimmal
fojtanálak meg
- itt férgesek a falak)

Balladám

Lassan visz az emlék
- apró patak vize,
imitt-amott nemlét,
gyerekkorom íze,
és amikor fordul,
ki szülői házból,
mint a gyomor kordul,
mint ki nincsbe gázol.
Halaim elúsztak
a tengert keresve,
és hogy elbúcsúztak
minden reményt vesztve,
nem ontottam sokszor
Istennek szavait,
most a hulló fogsor
rágja jelszavait.
Nem számolom ma már,
van is, és elveszett,
mindig ködös határ
imbolygása felett.

szoba kilátással



eltemettél
hónapok piszkával
hosszú fröccsökkel
cigarettafüstbe burkolózva
lötty kávé
és a hat huszas indulása közé
körmöd alatt fekete sarló

már nem számít hogy együtt leheltünk az István térre a szerelmet
hogy szerpentines utak mentén lettünk egymás fogódzkodói
hogy Isten elvarrt minket egymás mellé
végül minden szál felszakad

Windows pro

az éj ablaka poros
ónixszemű angyal tekint be
a halál szövete ruhája
szeme vak csillag
fájdalmat keres
jelzőzött imákat
banálisan
romantikus kurva
vérrel írt szerelmes leveleit
erekbe dugja tüdőbe orrba szájba
mint a nyelv alatt olvadó tabletta
amikor érkezik
csitt csitt kisbabám mondja a halottnak
ez itt már a Kánaán nézd
s bepillantást nyújt
a szerelem legtávolabbi vackába

Noir

Nyirkos. Mélység. Zug. Pókként
szövi meg elmém magányom sarkát.
Erdőneszeket simít paplanomra az
éjjel mágusa. Kő alatt a víz: ha nem
ereszt el múltam. Zárt cserépedény.

Önbókok

Rozsda ízűek belső szerveim, betegségbe bújok,
épphogy ébredek tehénszín álmomból. Naponta
más istenhez pártolok át, de egyik sem akar ígérni.

Városnak képzelve magam, felgyullad szememben
a lépcsőházak fénye, a burán légypiszok,
fel-felvillanó majdnem zárlat.

Kinyitom ablakomat a főutcára, asszonyos,
vasorrú szobor, helyenként rézgálic ékszerrel.
Sorban a koszos kanál, pohár, a tányér. Tehervonat.

Beomlik alattam a pillanat, a perc, az óra,
dervis ugrik a kisiklott mutatóra, a tüdősípot
csak én hallom. Ez még nem a teteje, az alja,
a napszak zátonyán fennakadva. Kobrafejű horizont.