Hajnali négy. Olvasok és írok.
Mintha borostyánba zárt fosszília lennék, az illendőség kedvéért sem akarok veled lenni, nem bírok olyan asszony lenni, aki egyenes derékkal ül barátnőivel az asztal körül, rékliket horgolva a szamovár gőzénél. Anna vagyok a regényhősnő,
a házas házasságtörő. Olyan visszafogni a vágyat, mint nem hallani a ló patájának csattogását a jégen. Itt mindig tél van, az inas örökösen havat lapátol vagy szenet hord. Nemsokára elalszol, altatócseppeket csentem a sorok közé. Nem nyúlhatsz hozzám ma sem, de elég, ujjaim elengedik a csipkefüggönyt.
Kint reked az éjszaka - olvasóm most zárja a könyvet.Nem tudja, hogy álmomban ott járok nála nesztelen léptekkel,ismerem szobája sarkait, rejtett fiókjai tartalmát,
nézem kisimult vonásait, hallgatom szuszogását. Így írtak meg, fehér foltokat hagyva az improvizációnak:amikor az olvasó elképzel a leírtak mellett mást is,
csak ilyenkor lehetek szabad.
Néha arra gondolok hogy megkeresem a regényhősök teázóját,ahol az írók apró kőbálványok az asztal közepén, mi pedig felolvassuk egymásnak átírt történeteinket, miközben aranysárga illatok gyűrűznek. A pult mellett zöld ruhás varázslónő áll,s bármit kérhetünk tőle, teljesíti.
Anna vagyok a regényhősnő,finom csipke, damaszt, hóhullás és rideg szépség,
túlírtam magam, de végre én szóltam, most könnyebb.
Valóságok
Sok a dolgom, de csak ülök égő szemmel. Délután egy körül zihálni kezdek, nem tűnik fel senkinek. Légszomj gyötör, görnyeszt a kaparászás gyomortájon. Fájdalmam csendje átitatja az atmoszférát. A családom többi tagja fogalmam sincs hol van, bárki kérdezné, nem tudnék mit mondani. A veszteségtől való félelmem élei közé zár, apám haldoklik.
Lassan összecsomagolok a látogatáshoz, tiszta pizsama, törölköző, gyümölcslé. Nevetséges, hogy Április van, hulló cseresznyevirágszirom mindenütt. Kizöldül a város, míg apám savanyú szagok közt mindjobban elveszti a fényét.Hányinger gyötör, minden lépés nehéz, mintha a bokámra lenne kötözve a biblia.
Apu jövök már ne félj! Sietek, ahogy csak tudok. Tényleg, emlékszel biciklimre?Elestem, te meg a padlásra zártad.És az első Mastroianni filmre?Lavórunk volt, úgy álmodtuk a kádat.Lakást kaptunk a majorban,falu végén még kurta kocsma se volt,apa az a kislány nem tudom hol van,az idő téged is, engem is felold.
Anyát is feloldotta, elkeverte, messzire lopta, más dimenzióba,az éteri adót jól eltekerte,hogy semmit, de semmit ne halljunk róla.Küldött neked egy Pumuklit a torkodba,a neve daganat, de majd átsegít,anya újra beleszólt a dolgodba,
ne félj, nemsokára magához repít.
Ó, apa, hülyeség ez a kántálás, ne figyelj rám. Leszokom róla, ígérem. Minden rendben lesz, tudom! Ha meggyógyulsz, soha többé nem írok verset!
A tulipáncsokor szára a kezemben majdnem kettétörik. Akarom, hogy apa lássa a sárga és piros virágokat.Mély levegőt veszek a kórház előtt.
- Vasakarat, vasakarat, erős vagy!
Csendbe csomagolt tér. Fertőtlenítőszag.Itt kétszeres súlya van a tárgyaknak.
A halál színháza ez, kellékek, infúziós állványok, zöld ruhás műtősök, röhögő nővérek, és szájhúzós takarítónő. Egyik énem legszívesebben elbújna a ruhásszekrénybe, de jelen kell lennem. Hogy apa tudja,jól vagyok, számíthat rám.
Apa
Füvek illata orromban,gorgonzola íze számban,savanyú húgyszag és szájszárazság helyett ilyesmit idézek.Mellettem a négyeske felhorkan, majd alszik tovább,
tompa fény világítja meg a kontúrokat. Ma Péntek, tésztapempő nap,
ma is jön a lányom Anna.
- Jól van apa, minden rendben, majd ezentúl naponta többször is jövök - mondja három hete, és friss tulipánt tesz az éjjeli szekrényemre.
- Jól nézel ki apa, szerintem jövőhéten már járni fogsz - és nem mer a szemembe nézni. Én csak befelé bámulok koponyámba, árnyékaim filmjére,járok, rohanok,
dolgozom,még áll a pöcsöm, érzek,ölelek, ott még vagyok.
- Szia apa, majd hívlak - mosolyogni próbál, megrándul a szám.
- Holnap kolbászt hozz a vázába, Gyulait vagy Csabait, mindegy! - nyikorgom,
de az ajtó már rég bezárult.
- Nővérke, jó hogy jött, unatkoztam egyedül.Feri az éjjel meghalt.
- Tudom, de ilyen az élet! - az ágyamhoz dörgölőzik.
Csupasz combja vonzza a tekintetem.
Behajol, melle majd kibuggyan köpenye alól,képzeletben már ááááááááááááááááááll a cerkám.
Szopós szájával, csak annyit mond: - Vérnyomásmérés Józsi bá. Ne tegye a karját a combomra! Minek liheg Jóska fullaaaaad?
- A karórám, az aranykarórám a fiókban van! Neked adom.
- Á, nem kell.
- Ajándék. - Ekkor felém fordítja a székét, széttárja lábát, nem visel bugyit a céda!Borotvált puncija selymesen csillog. Férfiálom, az se érdekel, ha világvége jön, vagy kigyullad a kórterem, csak még egyszer férfi lehessek a combjai között. - Szomjas vagyok - nézek a szemébe, a számhoz csúszik, és iszom, igen oltom a szomjam, mint a méz és az erjedt almalé,megecetesedett elsőosztályú nedű.
Istenem az élet vize.
fölhajtja a takaróm, a pizsamám fölé hajol, te jóóóóóóóóóó éééééééééééééég,
nem bánom, hogy deréktől lefelé béna vagyok,semmit se.
- Aranyóra, egye fene - mosolyogva csúsztatja köpenye zsebébe. (Legközelebb behozatom a lánnyal boldogult Margóm összes ékszerét.)
Visszakapom az önbizalmam, végre úgy tehettem, mint aki még mindig él.
Olyan vagy, mint a citromszelet,
poharam szélén Karibi,
rajtam kívül senki sem szeret,
rajtam kívül van-e ilyen ribi?
Negyedosztályú csehóban ülsz,
a borostás másnaptól félek,
vénádban még ott a kanül,
kockába zárnak kórházi élek.
Hé, kelj fel, nézz kint körül!
Faágon baszik két rigó,
alul az úgyse, a csakis is fölül,
blues a torkuk. Rádió.
Nem kell korcs alázat,
meghunyászkodni lidércnek,
lélegezz, mint a fák. Csak látszat,
hogy ösztöneid vének.
Szemedben idegenek vannak,
velem láss, küldd őket haza!
Én akarok itt lenni, ha kizuhannak
a fények, s kattan a halál ravasza.
- Mi a baj, meghalt valakid?
- Még nem, csak fog.
Nem pillantok rá, nem érdekel. Bár a rekedtes hangszíne kedvemre való.
- Itt ülsz tíz perce magadba zuhanva. Úgy teszel, mintha összetört kávéscsésze lennél.
- Mert az is vagyok!
A szemébe bámulok, mogyoróbarna, és nagyon ismerős.
25 körüli, nem említem neki, hogy én meg negyvenkettő. Ismerem, ismerem jól. Jobban, mint ő önmagát. Megfogja a kezem és felhúz a padról. Nem tudom hová megyünk, azt sem, hogy miért,de jó.
Besétálok a magam írt regényhősömmel egy könyvbe.
Comente
Megjegyzés küldése