Málnaház

Szétszórlak most, mint csibéknek a magot, 
nem akarom, hogy belém csírázz, 
kidobható cserépben tartottalak, 
mint meddő földrögöt. 

Sokszor gondolok arra a pöszméte- és ribizlinyárra. 
Izzadt dél volt, amikor utoljára jöttél, 
mézsárga fényben úszott a málnaház, 
provence-i égnek tűnt a plafon, 
tejkaramell a mell. 

Lomha reteszek tolódtak, amikor igent mondtam, 
megtelt velünk a szoba, 
messziről hallatszott a sóhajod, 
reszkető délibáb az ölelés. 

A szoknyámat három napig ott hagytam ahová hajítottad, 
más nyomod nem maradt, 
de 
aludtam kövér megelégedéssel 
szagodban, hátrahagyott csendedben úszva. 

S ott maradtam kidobható cserépként, 
kicsiny tálaimmal, 
átpasszírozott gyümölcseimmel. 

Levendulakék felhők úsznak az égen 
most is, mint akkor régen, 
valami kering még az ereimben belőled, 
pipacsérés vöröse keveredik 
a muskátlik pirosával. 

A házzal szembeni ribizlist 
összehajtogatom egészen laposra, 
hogy beférjen egy borítékba neked címezve, 
de sosem küldöm el, 
maradjon a hit, 
hogy már nem én tehetek rólad. 

2017-09-11 02:05:53



(Köszönöm Czékmány Sándor segítségét.)