Kapucínerek

kicsalt minket a városi hajnal
az utolsó neonlepkék bábozódtak
redőnyszemek anyjuk méhében pislogtak még

elhaladtam az alvó koldus mellett
üres műanyagszatyrába hajítottam
kabátomról selyemrózsám
feláldozva a földanyának

pusztulás előtti világítás szűrődött ki a kávézóból
pár asztallal arrébb láttalak meg
többször is odanéztél
kicsit bizonytalanul visszapislogtam

a mosdóba menet a szemedben láttam meg magam
mintha kísértetem lépett volna utánam
már vártalak az előtérben
lehajtott kávém illatával
s blúzom alól húztad ki
az eldugott lehetőségeim

lassan mertem csak levegőt venni
a kisípolt időben

nem cseréltünk telefonszámot
reggeleink elsodródtak
más kapucínerek felé