BEOLVADÁS

(A címre kell kattintani a teljes szöveghez.)

A lövészárokban olyan szúrós volt a halál szaga, mint az odakozmált húsé. Ritter húzta a lábát, tele volt repeszszilánkkal, és a bal szemére nem látott. Még mindig jobban járt, mint a szakaszának azon tagjai, akikből csak testrészek, és húscafatok maradtak. Az átkozott utolsó bomba teljesen váratlanul érkezett.

Mi lenne, ha úgy tenne, mintha nem érdekelné ez az egész szarság? Kigyalogolna a hadszíntérről, megmártózna az Isonzo folyóban, és nem foglalkozna se az ellenséggel, se saját hadosztályával.
    Ritter fogta magát és leoldotta az övét, a válláról a földre helyezte a tizenegy és fél kilós Maschinengewehr 42-őt, a tölténytárt, kidobálta a zsebeiből a gránátokat, majd meztelenre vetkőzött.

A sebesült lábát gondosan elkerülte a tekintetével. Amit nem látunk, az nem is létezik – győzködte magát. A hasa behorpadt, a bordái kiálltak aszott bőre alatt. Az elmúlt két évben folyton éheztek, a szűk adagok épp elegendőek voltak a túléléshez. Olykor ürgét sütöttek, vagy mezei nyulat. A városokból eltűntek a galambok. A lovakat már a háború elején elkezdték felzabálni.

– Jesszusom hadnagy, mit művel?

– Üdv Alfréd, megyek fürdeni a folyóba.

– Skandallum, pár száz méternyire van az ellenség!

– Nem érdekel, szeretnék megmártózni a vízben, és kimosni a fejemből ezt a bűzt.

– Biztosan megártott a légnyomás, itt kell maradnia, míg ostromgyűrű vesz körül minket. Aztán majd a kórházban…

– Nem érdekel. Engem már nem érdekel semmi!

– Gebleeeer, jöjjön segíteni! A hadnagy sokkot kapott – kiabálta Alfréd.

– Engedjen el azonnal közlegény! Ez parancs!

Alfrédnak idegesen rebbent a szempillája, vasmarokkal fogta a csuklóját. Szerencsés fickó volt, későn sorozták be, alig fél éve tartozott a szakaszába. Még voltak izmai és ereje, nem falta le róla a több éves harctéren tartózkodás.

– Nem tehetem uram, ha a folyóhoz megy, lelövik mielőtt a parthoz érne.

– Lehet, hogy pont azt akarom. Engedjen el Alfréd!

És akkor összekapcsolódott a tekintetük, az ő egy szeme, Alfréd szempárjával.

– A nadrágomban van a feleségem képe, a kislányom is rajta van. Matilda. Vegye magához.

    Az ellenség csak azt látta, hogy egy őrült, magas, szikár, meztelen férfi sétál a folyó felé. Több százan látták, nem tudták pontosan ellenség-e, vagy csapatjátékos, de senki se lőtt. Olyan döbbenetes volt, amint rendületlenül lépkedett, mintha maga az emberiség megszemélyesítője lenne egyetlen, csupasz testben. Egy test, amelyet a háború megaszalt, megkeményített, egy ember, akinek lelke mérhetetlenül vágyott a szabadságra.

Ritter elérte a vizet, és erőtlenül bele csúszott, jegesen vette körbe, bénítón. De cseppet sem bánta, csak hagyta, hogy az nehéz valami, ami kiszorította a mellkasából a levegőt, húzza lefelé. A sötétséget kívánta, a megkönnyebbülést, a semmi állapotát.

    Egy halászcsónakban tért magához, égett a tüdeje, és lüktetett a feje. Testét vastag és durva pokróc takarta. Így is vacogott, összekoccantak a fogai. Az evezőnél egy ősz hajú, ráncos képű férfi ült. A szeme azonban élénk-kéken csillogott. Esteledett, szürke égbolt terült föléjük, a csónak egyenletesen húzott, közepes tempóban.

– Maga mentett meg?

– Nem mondhatnám.

– Akkor ki?

– Nem tudom, én csak a révész vagyok.

Ritter megfeszítette az izmait, és felült. A folyó sötéten örvénylett, majdnem feketének tűnt.

– Furcsa itt az Isonzo, olyan sötét a vize.

– Ez nem az a folyó.

– Akkor melyik?

– Sztüx a neve.

Ritter egy csöppet megerőltette az agyát, aztán nevetni kezdett.

– Persze Sztüx, mi? Maga, pedig a halál.

– Csak a révész vagyok, már mondtam.

Parthoz értek, a révész, pedig kinyújtotta a karját.

– Menj lélek, már várnak rád!

Ritter erőt akart meríteni az öreg tekintetéből, de annak eltűnt az írisze, és a pupillája, mély sötétség áradt onnan. Reszkető lábbal lépett a hideg és kietlen sziklára. Süvített a szél, kopárság vette körbe, ameddig ellátott. Aztán megjelentek az egyforma csuklyás alakok, arc nélküli, test nélküli, levegő-sűrítménynek tűntek. Magukkal sodorták őt, miközben emberi teste felbomlott, hogy éppen ugyanolyan legyen, mint azok.

Nem akarom! Neeem! – de hangot már nem tudott kiadni.

   Olyan ordítás szakadt ki a mellkasából, mintha kitépték volna a szívét. Mats Ritter csak képzelte az egészet! Ott áll a hídon, ahová azért ment, hogy belevesse magát a folyóba.

Megrázta magát, akár egy vizes kutya. A látomást talán a védőangyala bocsátotta rá. Nem volt háború, 2020-at írtak, csupán a szerelmi bánata miatt akart meghalni. Milyen ostoba volt! Szóval a végén mind ugyanaz vár az emberre! Miért ölné meg magát a beolvadás előtt? Elkezdett lassan vánszorogni hazafelé, mind gyorsabban ment, majd a végén már rohant.

Boldogság öntötte el, hogy van otthona, hogy egészséges, és hogy béke van. Egyedül élt, harmincéves volt, banki ügyintéző. Azonnal készített egy teát magának, és egy gombás-sajtos melegszendvicset. Kapkodva evett, ezután, pedig mint az őrült elkezdte kifelé dobálni a szekrényből a ruháit, míg meg nem találta a dobozt, amit az anyja hagyott rá.

Régi családi fotókat tartalmazott, még a dédszüleiről is. Most sokkal másabb szemmel bámulta a képeket, és Istenem, meglátta a dédapját, aki a második világháborúban szolgált a gyalogságnál, és az Isonzo folyónál is harcolt. Túlélte a háborút, egy szemére megvakult, és amputálták a bal lábát térdtől lefelé, de túlélt. Akkor értette meg, hogy a védőangyala, nem más, mint a dédapja. Könnyek futották el a szemét, a szívét pedig a hála öntötte el.

– Dédapa – simogatta meg a képet – köszönöm!

Soha többé nem jutott eszébe az öngyilkosság, és megpróbált sokkal jobb ember lenni, és egyéniség.

  Az ember embrióként kezdi, és testetlenül végzi.

Csakis, mint hús-vér emberek találhatjuk meg önmagunkat.

2020 05. 23.