Fénytócsa

Fogni a kezét, amint haldoklik:
tudni, hogy itt van a soha többé,
most kívánni azt, hadd legyen vége –
lázháborúja váljon már köddé.

Miközben majdnem belehalsz te is,
de milyen jó, hogy nem szenved többet:
Itt vagyok anyám, csak menj nyugodtan,
ha menned kell, a halál elröptet.

Nem tudni hány perc még a vergődés,
amikor kiszülethet a lélek,
és hogy nem rebben már a szeme sem,
tudod, a morfiumpillék szépek.

És az éjszaka nehéz függönye
lágyan dermed a hajnal ablakán,
anyád száján, ahol dalok szóltak,
ekkor zár kattan: kereszt és magány.

Így kezdődik a halhatatlanság,
testkoporsó horgol ezüstrózsát,
Észre sem veszed, (ő sajnál téged,)
hogy hátrahagy egy kisírt fénytócsát.